JW subtitle extractor

Üdvözöllek titeket!
Örülök, hogy ismét
együtt lehetünk.
Először néhány rövid hírt
szeretnék megosztani veletek.
Ezután pedig egy buzdító
interjú következik,
ami biztosan megerősíti a hitünket.
Hadd kezdjem néhány hírrel!
Április végén Mark Sanderson testvér
Lengyelországba látogatott.
A varsói kongresszusi teremben
egy különleges összejövetelt tartottak,
melyen Sanderson testvér
buzdította azokat,
akiket valamilyen módon
érint az ukrajnai háború.
Több mint 250 000 lengyel, ukrán
és donbászi testvér
követte nyomon a programot.
Egy körzetfelvigyázó,
aki Donbászban szolgál, ezt írta:
„Nagyszerű volt a program,
eledel »a kellő időben«.
Olyan megható volt tapasztalni,
hogy mennyire szeret minket Jehova!
Még meg is könnyeztük.”
A program után Sanderson testvér
és három fiókbizottsági tag
2500 kilométert utazott
Lengyelországon belül.
Menekülteket és keményen
dolgozó önkénteseket látogattak meg
kongresszusi termekben,
királyságtermekben
és határátkelőhelyeken.
A látogatásuk azt bizonyította,
hogy Jehova nagyon szereti a népét.
Mindannyiótoknak szívből köszönjük,
hogy imádkoztok a testvérekért,
és hogy a nagylelkű adományaitokkal
támogatjátok a segélyezést!
Május 4-én végre szabadlábra helyezték
a 71 éves Valentyina
Baranovszkaja testvérnőt.
Jóval több mint egy évet volt börtönben.
A testvérek nagyon nagy
szeretettel fogadták Valentyinát.
Úgy örülünk, hogy ismét szabad!
De ne feledjük, hogy a fia, Roman
még mindig börtönben van a hitéért.
Mindkettőjükért imádkozunk.
Május 24-én Dennis Christensen is
kiszabadult egy oroszországi börtönből.
Öt évet töltött különböző
büntetőintézetekben.
A szabadulása után azonnal deportálták.
A feleségével, Irinával most már
biztonságban van Dániában,
ahogyan ezt a következő
videóban is láthatjuk.
Nagyon boldog vagyok!
Nem is tudom szavakba önteni,
hogy mennyire örülök annak,
hogy végre kiszabadulhattam a börtönből!
Jó újra itthon lenni Koppenhágában!
Örülök, hogy a barátaim körében lehetek,
hogy találkozhatok a családtagjaimmal.
Már azt is annyira várom, hogy nyugodt,
normális életet élhessek
a feleségemmel, drága Irinámmal!
Nagyon hálás vagyok
a testvéreknek mindazért,
amit az elmúlt öt év során tettek értem.
Nagyon szépen köszönöm,
hogy sokat gondoltak rám!
Köszönöm a leveleket, az imákat,
a sok rajzot és kis ajándékokat,
amiket a gyerekektől kaptam!
Rengeteget jelentettek nekem.
Ez alatt a nehéz időszak alatt
sosem éreztem magam egyedül,
Jehova mindig ott volt velem.
Ő nem hagyott cserben,
segített és támogatott.
Többen is megkérdezték:
„Jaj, Dennis! Biztosan nagyon
megviseltek téged a börtönévek.
Megtörtél lelkileg?”
Nem, egyáltalán nem!
Még sosem volt ilyen erős
az elhatározásom,
hogy hűséges maradok Jehovához.
Mindenképpen prédikálni akarok.
Segíteni szeretnék az embereknek,
a testvéreknek, hogy elérjék a célt,
vagyis az örök életet a paradicsomban,
ahol majd Jehovát szolgálhatjuk
és dicsőíthetjük egy örökkévalóságon át.
Szóval egyáltalán nem törtek meg,
és nem vagyok magam alatt.
Visszatértem, és szabad vagyok!
Veletek együtt örülünk, Dennis és Irina!
A hitetek és a kitartásotok
bátorít minket.
Jó, hogy kiszabadultál, Dennis!
Persze nagyon örülünk
ezeknek a fejleményeknek,
de azért nem felejtjük el,
hogy világszerte
több mint 150 testvérünk
és testvérnőnk van börtönben a hitéért.
Oroszországban négy
testvérünk a nyolcéves,
egy testvérnőnk pedig
a hatéves börtönbüntetését tölti.
A Héberek 13:3 ezt mondja:
„Gondoljatok azokra,
akik börtönben vannak,
mintha ti is börtönben lennétek velük”.
Hogyan tudjuk megfogadni Pálnak
az itt lejegyzett tanácsát?
Például úgy, hogy segítünk ezeknek a
testvéreknek, ha a közelükben lakunk.
Ezenkívül mindannyian imádkozhatunk
értük és a családjukért mindennap.
Aztán a példájuk is
nagyon buzdító nekünk.
Ezek a testvérek és testvérnők
igazságtalanul vannak börtönben,
mégsem veszítik el az örömüket.
Mi is legyünk ilyenek, utánozzuk őket!
A példájuk láttán úgy fogjuk érezni,
hogy már most is, és a jövőben is
képesek leszünk kiállni a próbáinkat,
mégpedig örömmel.
A következő interjúban
két orosz testvér arról beszél,
hogy hogyan tudott örömmel
és hűségesen kitartani
a négy évig tartó börtönbüntetése alatt.
A büntetőeljárásom
2018. július 22-én kezdődött.
Vasárnap összejövetelen voltam,
és a rendőrök házkutatást tartottak.
Miután végeztek, azt mondták,
hogy azonnal velük kell menjek.
Kinyitottam az ajtót, mert a hatóság
emberei folyamatosan nyomták a csengőt.
Aztán néhány másodperccel később
üvegcsörömpölést hallottam.
Betörték az erkély üvegét,
majd berontottak az erkélyajtón.
Amikor a feleségem próbálta nekik
mondani, hogy az ajtó nyitva van,
nem szükséges semmit betörniük,
az üvegszilánkok megvágták a homlokát,
és a kezén a vénája is megsérült.
A rendőrök odajöttek,
és az orrom alá nyomták
a házkutatási parancsot.
Erre én ezt mondtam:
„Engem nem érdekel a házkutatási
parancs, hívjanak mentőt!”
Azt akartam, hogy a feleségem
kórházba kerüljön,
de ő inkább úgy döntött,
hogy velem marad.
Öt órán keresztül tartott a házkutatás.
Végül bevittek.
Két nappal később a bírósági
meghallgatáson úgy döntöttek,
hogy előzetes letartóztatásba helyeznek.
Az egészben a vallatószoba
volt a legrosszabb.
Amikor beléptem,
helyesebben fogalmazva,
amikor az őrök belöktek a helyiségbe,
az első dolog, amit hallottam, az volt,
hogy rám üvöltöttek: „Térdeljen le!”
Megmondtam nekik, hogy senki előtt
sem vagyok hajlandó letérdelni,
csakis Isten előtt.
Aztán ordibálni kezdtek velem,
és kigúnyoltak.
Először nem is értettem,
hogy mit kérdeznek,
vagy mit szeretnének tőlem.
Az őrök csak néhány órával később
mondták el nekem egyértelműen,
hogy mit is akarnak tőlem.
Azt szerették volna, hogy mondjak el
információkat két olyan testvérről,
akik egy közeli városban
voltak letartóztatva.
Különböző kínzóeszközöket raktak elém,
és azt mondták, hogy jobban teszem,
ha nem ellenkezek,
hanem beadom a derekamat,
és mindenben együttműködök velük.
Én viszont semmilyen információt
sem adtam ki a testvérekről,
mert tudtam, hogy így még
nagyobb bajba sodornám őket,
és csak rontanék a helyzetükön.
Nagyon nehéz volt, amikor
előzetes letartóztatásba kerültem.
Mindennap reggeltől estig szólt a rádió.
Nagyon hangosan lehetett
hallani a cellákban.
Az emberek folyton beszélgettek.
Aztán néhány hónap múlva
magánzárkába kerültem.
Aggódtam amiatt, hogy vajon
kinek fogok prédikálni,
és hogy az egész büntetésemet
ott kell-e letöltenem.
Aznap este könyörögtem Jehovához.
Aztán pár nappal később egy olyan
férfit hoztak a mellettem lévő cellába,
aki már 13 éve volt börtönben.
Hónapok óta sokat gondolkodott Istenről,
sőt, a Bibliát is elkezdte olvasni.
Gyakran beszélgettünk
Istenről és a Bibliáról,
mindennap több órát.
Királyságénekeket is énekeltem neki,
és felolvastam azokat a bibliaverseket,
amelyeket a testvérek
írtak a leveleikben.
A vallatószobában többen is voltak,
és az egyikük,
aki együttműködött az őrökkel,
egy igazi hústorony volt.
De tényleg, akkora volt, mint egy ház.
De ekkor eszembe jutott valami.
Arra gondoltam, hogy ő igazából
80 százalékban csak víz.
Nem emlékszem már,
hogy mit csináltam akkor,
de könnyen lehet, hogy elmosolyodtam.
Biztos vagyok benne,
hogy Jehova juttatta ezt eszembe,
és így egy csapásra másképp
láttam ezeket az embereket.
Volt egy másik cella is
az enyém mellett,
ami szintén magánzárka volt.
Ide általában senkit sem hoztak.
Szinte mindennap imádkoztam Jehovához,
hogy Vagyimot, a barátomat
és testvéremet áthelyezzék ide.
Amikor Vagyim megtudta,
hogy mit kérek Jehovától, ezt mondta:
„Szergej, túl naiv vagy!
Mi ketten bűntársaknak számítunk,
ezért nem fogunk egymás mellé kerülni.”
Erre én ezt mondtam:
„Hát csak várjuk ki a végét!”
Egyik este értem jöttek a cellámba.
Ezt mondták nekem:
„Levcsuk, áthelyezzük.”
Megfogtak, és elvittek
egy másik épületbe.
A falon keresztül
meghallottam Szergej hangját.
Ezt mondta nekem: „Vagyim, te vagy az?”
Ezt válaszoltam: „Igen, én vagyok.”
Szergej ezt mondta: „De örülök neki!
Könyörögtem Jehovához,
hogy küldjön ide.”
Erre egy kicsit mérges lettem,
mert így ott kellett hagyjam
az újralátogatásaimat,
pedig megígértem nekik, hogy
mesélek majd egy bibliai történetet.
De aztán később megértettem, hogy
Jehova miért intézte így a dolgokat.
Erősítenünk kellett egymást.
Két hétig voltunk egymás mellett.
Mindig megbeszéltük a napiszöveget,
és a leveleinkből is idéztünk egymásnak.
Amíg a magánzárkában voltam,
volt néhány nap,
amikor nagyon lehangolt lettem.
Aztán kaptam egy kupac levelet.
Általában kiválogattam a leveleket,
hogy mi az, amit rögtön
el szeretnék olvasni,
és mi az, amit később.
Az egyik levelet egyáltalán
nem akartam elolvasni,
ezért félretettem későbbre.
De aztán valami miatt
úgy éreztem, el kell olvasnom.
És ez volt a válasz az imámra.
Elsősorban arról szólt,
hogy Sátán hogyan használja
az egyik leghatékonyabb fegyverét,
azt, hogy elcsüggeszt minket.
Rögtön alkalmazni kezdtem a tanácsokat,
ez segített, hogy kibillenjek
a rossz lelkiállapotomból,
és így meg tudtam szabadulni
a lehangoló gondolatoktól.
Mindig jókat beszélgettem
a szomszédos cellában lévő rabokkal.
A falon keresztül tudtunk beszélgetni.
De folyton egyik cellából
a másikba tettek.
És én nem értettem,
hogy miért van erre szükség.
Amikor ezen gondolkoztam,
egyszer csak kaptam egy levelet
egy testvérnőtől, aki ezt írta:
„Hogyha egyik cellából
áthelyeznek egy másikba,
tekintsd azt úgy, mintha
egy új területet kaptál volna,
mert az előzőt már bemunkáltad.”
Ez segített helyrerakni a gondolataimat.
Rádöbbentem, hogy hát persze,
ez a magyarázat,
ezért kerülök mindig új helyre!
A világ minden tájáról
kaptam leveleket a testvérektől.
Ezekben küldtek például
képeket, rajzokat, fotókat.
Ezen például én vagyok,
és a feleségem, Natasa.
Azt ábrázolja, ahogy Jehova
gyengéden a tenyerén hordoz minket.
A levelek által kaptuk meg
az összes szellemi táplálékot.
Például a háromnapos kongresszust
szinte szóról szóra leírták
nekünk, és beküldték.
Amikor olvastam a leveleket,
úgy éreztem, minthogyha
nem is a börtönben lennék.
Olyan volt, mintha
a barátaimmal lettem volna,
mintha náluk vendégeskedtem volna.
Úgy éreztem, hogy a három és fél
éves börtönbüntetésemnek a felét
igazából nem is
a büntetőintézetben töltöttem le.
A büntetésem alatt minden
reggel azt kértem Jehovától,
hogy adjon belső békét és nyugalmat.
Nehéz szavakba önteni,
hogy ezek között a körülmények között
milyen óriási nyugalmat tud adni Jehova.
Ezt a békét semmi nem tudja elvenni,
sem a körülmények,
sem az egészségi állapotunk,
sem az emberek,
akik körülvesznek minket.
De amikor Jehova megadja ezt a békét,
az igazi nyugalommal tölt el.
Ezenkívül a testvérek is
rendkívüli mértékben támogattak.
Amikor tárgyalásom volt, mindig
nagyon sokan eljöttek a bíróságra,
és ezáltal éreztem azt,
hogy Jehova szeret engem.
Az első pár alkalommal,
amikor a testvérek
eljöttek a meghallgatásra,
hogy megtudják, hogy milyen
korlátozásokat szabnak ki ránk,
a szövetségi biztonsági szolgálat
emberei felírták a nevüket,
és behívták őket kihallgatásra.
De a legközelebbi alkalommal
ugyanezek a testvérek voltak ott.
Ez nagyon megerősített minket.
Láttuk, hogy nem félnek,
és hogy tényleg támogatni
szeretnének minket.
És ez így ment végig.
Már nagyon vártam, hogy megtarthassam
az emlékünnepi előadást.
És az egyik nap kaptam egy levelet,
amiben benne volt az előadás vázlata.
Néhány nappal később
a börtön udvarán edzés közben
elkezdtem beszélgetni
egy másik rabbal a Bibliáról.
Az emlékünnep előtti napon
újra beszélgetni kezdtünk,
és ezt mondtam neki:
„Képzeld, holnap lesz egy fontos ünnep,
ezt a világon mindenhol megtartják.”
Aztán elmondtam neki,
hogy mit kell tudni az emlékünnepről,
hogy lesz egy előadás,
és hogy hogy zajlik.
Erre ő megkérdezte:
„Megvan neked az előadás?”
Mondtam, hogy igen.
Úgyhogy megállapodtunk,
hogy másnap megtartom az előadást.
De amikor eljött az emlékünnep napja,
már este 10 óra volt,
de a férfi még mindig elfoglalt volt.
Úgyhogy Jehovához imádkoztam:
„Jehova, mit csináljak?”
Majd fél 11-kor végre átkiabált:
„Szergej, kezdheted!
Mindannyian figyelünk rád.”
Úgyhogy el is kezdtem az előadást.
Néhány perc múlva
lépéseket hallottam a folyosóról.
Kiderült, hogy a felügyelő közeledik.
Megállt az ajtóm előtt,
és bekukucskált a cellámba.
Megkérdeztem tőle: „Valami baj van?”
Azt mondta: „Nem, nem, semmi.
Nyugodtan olvasson tovább.”
Ezt mondtam Jehovának:
„Köszönöm, Jehova!”
Úgyhogy folytattam az előadást.
Számítottam rá, hogy Szergejjel
majd különválasztanak minket,
hogy a büntetőintézet
különböző részeibe kerülünk,
és így nem lesz lehetőségünk arra,
hogy támogassuk egymást,
és hogy együtt megtartsuk
az összejöveteleket.
Pedig ezek az alkalmak
sokat jelentettek.
Vagyim engedményt kapott
a börtön vezetőségétől,
hogy támogasson engem
az egészségi állapotom miatt.
Ő nagyon sokat segített nekem abban,
hogy közel maradjak Jehovához,
illetve érzelmileg és
fizikailag is támogatott.
Megtartottuk az összejöveteleket
minden héten ugyanabban az időpontban.
Egyszer sem maradt ki.
Volt, hogy mások is
csatlakoztak hozzánk,
hogy meghallgassák a programot.
Vagyimmal mindig úgy imádkoztunk,
hogy mások jól lássanak minket.
Az ebédlőben étkezés előtt,
az összejövetelek előtt,
az összejövetelek után,
és mielőtt lefeküdtünk.
Ez jó tanúskodás volt,
hiszen a többi rab felfigyelt rá.
És mivel erős hitünk volt,
a többiek tiszteltek minket.
Mindig észben tartottam, hogy nagyon
jól kell kihasználnom ezt az időt.
Különösen egy dolog volt,
amiért újra és újra imádkoztam.
Mindig ezt mondtam Jehovának:
„Jehova, te vagy a fazekas,
én pedig az agyag.
Kérlek, formálj engem!”
És ez alatt a három és fél év alatt
minden helyzetet, a jókat
és a rosszakat egyaránt
lehetőségnek tekintettem
arra, hogy formálódjak.
Ezek alatt a próbák alatt éreztem,
ahogy a Jehovával ápolt
kapcsolatom egyre erősebbé válik,
és egyre jobban bíztam benne.
Ez azért volt, mert ezek
között a körülmények között
nagyon sok időm volt imádkozni.
És gyakran láthattam azt,
hogy Jehova válaszol a konkrét imáimra.
Ez nagyon megerősítette
a bizalmamat benne.
Ez alatt a nehéz időszak alatt
nagyon sokat jelentett nekem,
amit a Jeremiás 48:10 ír:
„Átkozott, aki hanyagul végzi
a Jehovától kapott feladatát!”
Amikor nehézségeket éltem át,
és rossz körülmények között voltam,
arra gondoltam,
hogy felelősségem a viselkedésemmel
Jehova nevéről tanúskodni.
Egy másik dolog,
ami mindig erőt öntött belém,
az a gondolat volt,
amit az Ézsaiás 57:15 ír.
Az, hogy Jehova azokkal lakik,
akik megtörtek,
vagyis akik érzelmileg
nincsenek jó állapotban.
Elképzeltem, hogy
Jehova ott ül mellettem,
gyengéden megveregeti
a vállamat, és ezt mondja:
„Minden rendben lesz. Veled vagyok.”
A próbákban, amiket Jehova megengedett,
azt tapasztaltam,
hogy bár nehéz elviselni őket,
de Jehova képes arra,
hogy áldásra változtassa mindegyiket.
Ez nagyon megható volt!
Megfigyeltétek,
mi segített a testvéreknek
örömmel viselni
az igazságtalan börtönbüntetést?
Azt mondták, hogy rendkívül fontos
rendszeresen olvasni a Bibliát,
imádkozni, és részt venni
az összejöveteleken
még akkor is, ha börtönben vagyunk.
És minden lehetőséget
kihasználtak a tanúskodásra.
Különleges módon érezték,
hogy Jehova szereti őket,
és gondot visel rájuk.
Mi is így erősíthetjük meg a hitünket,
és így őrizhetjük meg az örömünket.
És ha már az örömről beszélünk,
ugye, milyen hálásak lehetünk azért,
hogy ismét királyságteremben
vannak az összejövetelek?
Erőfeszítésbe telik elmenni
a gyülekezetbe, de megéri,
hiszen élőben láthatjuk a testvéreket,
hallhatjuk, hogy nevetgélnek,
együtt énekelhetünk és imádkozhatunk.
Mindezt égi Atyánknak,
Jehovának köszönhetjük.
Mindezek által Jehova segít nekünk,
hogy örömmel tudjunk kitartani.
Bármilyen próbával nézzünk is szembe,
továbbra is örömmel végezzük
Jehova szolgálatát!
Erre buzdít a Nehémiás 8:10 is:
„Ne bánkódjatok, hisz Jehova
öröme a ti erődítményetek!”
Kedves testvérek!
Értékeljük, amit tesztek,
és hogy a sok nehézségetek ellenére
sem veszítitek el az örömötöket.
Ezt látva még jobban
szeretünk mindannyiótokat.
A JW TV különkiadását láttátok
Jehova Tanúi főhivatalából.

2022 – Friss hírek a vezetőtestülettől (4. rész)