JW subtitle extractor

Az első osztályú kosárlabda-
bajnokságban játszottam Olaszországban.
Tagja voltam az ifjúsági
nemzeti válogatottnak.
Végül a felnőtt nemzeti
válogatottba is bekerültem.
Szerettem a munkámat.
Boldoggá tett, hogy jó vagyok benne,
és persze a fizetésem sem volt rossz.
Édesapám és édesanyám
Tanúk voltak, és a bátyám is.
Ahogy egyre szorosabb lett
a kapcsolatom Jehovával,
egyre jobban őrlődtem, mert úgy éreztem,
hogy megosztott a szívem.
Főleg, amikor eldöntöttem, hogy
több időt szentelek az igazságnak.
Már nem úgy tekintettem rá,
mint ami csak egy „családi” ügy.
Úgy éreztem, mint ha egy kis tűz
gyúlna a szívemben, persze nagyon kicsi.
De egyre jobban növekedett,
ahogy megszerettem Jehovát.
Aztán idővel átadtam az életemet neki,
de még mindig kosaraztam.
Azt gondolom, hogy talán, nem is talán,
biztosan többet is
adhattam volna Jehovának.
Be kell hogy valljam,
hogy a munkámat fontosabbnak
tartottam, mint a szolgálatot.
A kosarazás volt a középpontban,
és nem fordítva.
Azzal nyugtattam magam,
hogy nekem ez a szakmám,
én kosárlabdázó vagyok,
ebből keresek pénzt, ebből élek meg.
Bár sok időt követel,
de nem sokáig fog tartani,
mert a sportolók hamar kiöregszenek,
és abbahagyják a játékot.
Minél közelebb éreztem
magam Jehovához,
annál nagyobb lett bennem
a feszültség emiatt.
Az a körzetfelvigyázó,
aki a mi területünkön volt,
időt szánt rám, és sokat segített.
Őt már gyerekkorom óta ismertem.
Amikor újra találkoztunk,
odajött hozzám,
és ezt kérdezte:
„Samuele, boldoggá
tesz az, amit csinálsz?”
Ez egy egyszerű
kérdésnek tűnik, nem igaz?
De őszintén szólva,
nagyon elgondolkodtatott.
Nagyon hálás vagyok
neki és a feleségének,
hogy ennyi időt szántak rám.
Elfoglaltak voltak,
de volt, hogy velem
töltötték a szabadnapjukat,
sőt, időnként az estéiket is.
Később az átigazolások
miatt sokat költöztem.
Ez a körzetfelvigyázó
két családot is megkért
azokban a városokban,
ahova költöztem,
hogy figyeljenek rám,
és segítsenek nekem.
Ők rengeteg időt szántak rám,
de sosem éreztették velem,
hogy rossz, amit csinálok.
Hagyták, hogy én
hozzam meg a döntéseimet,
sosem mondták meg,
hogy mit kellene tennem.
Nekem kellett választanom, hogy
folytatom-e a kosárlabdázást, vagy nem.
Az volt rám óriási hatással,
hogy láttam, milyen életet élnek.
A tetteik, a mindennapi döntéseik,
a céljaik, amiket kitűztek,
az, hogy látszott, hogy boldogok,
segített nekem.
A példájukkal mutatták meg,
hogy mit kell tennem,
és nem a szavaikkal.
Mindez arra indított,
hogy gondoljam át, hogy mit is
szeretnék kezdeni az életemmel.
1995-ben kezdtem el kosárlabdázni,
és 2008 áprilisában volt, amikor
az utolsó meccsemet játszottam.
Aztán egy csapásra
abbahagytam a kosárlabdát.
Örülök, hogy így tettem.
Időnként persze elgondolkodok azon,
hogy milyen jó lett volna,
hogyha van elég bátorságom
hamarabb kiszállni.
Két és fél évig általános
úttörőként szolgáltam.
Aztán később megkérdezték, hogy nem
adnám-e be a jelentkezésemet a Bételbe.
Végiggondoltam, és beadtam.
És óriási meglepetésemre, meghívtak,
és öt évig szolgálhattam
az olaszországi fiókhivatalban.
Aztán kijöttem a Bételből,
és pár hónappal később
az a megtiszteltetés ért,
hogy meghívtak a
királysághirdetők iskolájára.
Nagyon jó élmény volt!
A kosárlabda egy nagyon jó sport.
Nagyon szeretem, mert feltölt, izgalmas,
de önmagában nem tesz boldoggá.
Az igaz, hogy a világ ad bizonyos fokú
megelégedettséget, de ennek ára van.
Nekem hosszú időbe telt ezt megérteni.
Most már tudom,
hogy az tesz igazán boldoggá,
ha a tőlem telhető
legjobbat adom Jehovának.
Mi mindannyian egy nagy csapat
tagjai vagyunk, és Jehováért játszunk.
A díj pedig nagyon izgalmas,
és biztos, hogy elnyerjük.

Samuele Podestà: Már egy jobb csapatban játszom