JW subtitle extractor

Az 1960-as években
a Dél-afrikai Köztársaság
egyre jobban belebonyolódott
a környező országok
katonai konfliktusaiba.
Ez a testvéreinket is érintette,
akik a semlegességük
miatt börtönbe kerültek.
Eleinte a katonai börtönökben
a testvérekre rá akarták
adni a katonai egyenruhát,
amit ők természetesen
visszautasítottak.
Úgy érezték, hogy ez a ruha
a hadsereggel azonosítaná őket,
úgyhogy inkább kék overallt viseltek.
Emiatt pedig úgy emlegették
őket, hogy a „Blue Boys”.
Mindenki tudta, hogy ők Jehova Tanúi.
A börtönben minden egyes
testvért külön cellába zártak.
És ez nagyon megnehezítette, hogy
megtartsák az összejöveteleket.
Az egyik fogvatartott
David Carikas volt.
Nemrég találkoztam vele,
hogy egy kicsit beszélgessünk
a börtönben szerzett
élményeinkről.
– Nem beszélhettünk senkivel.
Olyan volt, mintha
magánzárkában lettünk volna.
Az volt a nyílt céljuk,
hogy megtörjék a hitünket.
Egy-egy oldalon 32 cella volt.
Az ajtó feletti rácshoz
odakötöttünk egy pokrócot,
mintha függőágy lett volna.
És amikor a börtönben minden
bezárult és elcsendesedett,
megtartottuk az összejöveteleket,
a teljes programot.
Volt nyilvános előadásunk és
teokratikus szolgálati iskolánk is.
Persze olyan halkan beszéltünk,
hogy épphogy csak halljuk egymást.
Gyerekként tíz éven át láttam,
ahogy a testvéreket bebörtönzik.
És ez nagy hatással volt rám,
mert amikor kiszabadultak,
csak még erősebb volt a hitük,
és megőrizték az örömüket.
Ez nagyon ösztönző volt
nekünk, fiataloknak.
Segített felkészülni, mert
előkészítették a terepet.
Mire én kerültem börtönbe,
már kicsit más volt a helyzet.
Mi is ugyanazokban
a cellákban voltunk,
de hétvégente magunkra
hagytak minket,
és szabadon lehettünk.
Úgyhogy kivittük a székeinket
vagy felfordított vödröket,
leültünk rájuk, és a legtöbb
összejövetelt így tudtuk megtartani.
Még énekeltünk is, és ez
nem zavarta az őröket,
mert egyébként is sokat énekeltünk.
Sok testvér ugyanis fabrikált
magának hangszereket.
„Jehovah God is my Shepherd;
so why should I fear or fret?”
És ha elég óvatosak voltunk,
hétvégente még a kongresszusok
anyagait is be tudtuk csempészni.
– Hát ez nem semmi!
– És meg is tartottuk
a kongresszusokat.
Van is itt egy kép.
Ezen a testvérek beöltöztek a drámához.
Reggel hatkor jöttünk
össze, nehogy lebukjunk.
Nagyon élvezték a testvérek,
mert így teljesen átélhették
a kongresszusi hangulatot.
Persze a drámát különösen
igyekeztünk titokban tartani.
– Lenyűgöző, ahogyan Jehova gondoskodik
még a börtönben levő testvérekről is!
– Igen.
Az összejöveteleink nagyon
fontosak voltak nekünk.
Akár hagyták, akár nem,
mindenképpen megtartottuk őket.
– A szellemi táplálék és a kölcsönös
bátorítás segített kitartanunk.
Ezért minden tőlünk telhetőt megtettünk,
hogy meg tudjuk tartani
az összejöveteleket.
Jó példa erre az egyik emlékünnep.
Engedélyt kértünk a vezetőségtől,
hogy hadd tartsuk meg az emlékünnepet.
A válaszuk határozottan nem volt.
Úgyhogy titokban készültünk megtartani,
de azért többször rákérdeztünk.
Aztán az emlékünnep
napján, kedd délután,
váratlanul elküldtek minket tusolni,
pedig ilyenkor nem
használhattuk a tusolót.
Majd azt mondták, hogy
öltözzünk fel az istentiszteletünkhöz.
– Tényleg?
– Hét óra körül megtartottuk
az emlékünnepet a kis kápolnában.
Amikor elkezdtünk
énekelni mind a 125-en,
csak úgy zengett a hangunk,
és szem nem maradt szárazon.
Még mindig emlékszem,
hogy amikor kijöttünk a kápolnából,
épp akkor emelkedett fel a telihold.
Pont a katonai főparancsnokság felett.
Jehova győzelme volt ez,
hiszen ha ő azt akarja, hogy
megtartsuk az emlékünnepet,
senki nem állíthatja meg.
Ez volt életem
legemlékezetesebb emlékünnepe.
– El is tudom képzelni.
Az, hogy így meg tudtuk tartani
az összejöveteleket a börtönben,
tudatosította bennem, hogy amikor
összejövünk, az Jehova ajándéka.
Nem mi adunk neki, hanem ő nekünk.
– Bizony!
– És így összekovácsol bennünket,
közel kerülünk egymáshoz.
– Ez így van!
Nagy szükségünk van
az összejövetelekre.
– A börtön óta különösen
nagyra becsülöm,
hogy ott lehetek
az összejöveteleken.
Ne hagyjunk ki egyetlen alkalmat se,
és ha csak lehet,
személyesen vegyünk részt.
– Nagyon sok erőt ad, amikor hallhatom,
hogy a testvérek a hitükről beszélnek,
és az, hogy engem is
szívesen meghallgatnak.
– Nem csak azért jövünk össze,
mert mind tanulni akarunk.
Jehova családja vagyunk.
Ő jól tudja, milyen nagy szükségünk
van a személyes kapcsolatra
és a bátorításra.
Ahogy Pál mondta,
különösen, ahogy
közeledni látjuk azt a napot.

A Blue Boys tagjai ragaszkodtak az összejövetelekhez