JW subtitle extractor

Egy teljesen átlagos
családban nőttem fel.
A szüleim nagyon szerettek,
de mindig is azt éreztem,
hogy valami hiányzik.
Mintha egy űr tátongott volna bennem.
Boldogtalan voltam.
Fiatalkoromban nagyon
megszerettem a zenét.
Elkezdtem énekelni egy kórusban,
és rengeteg versenyen részt vettem.
Amikor énekeltem,
különlegesnek éreztem magam.
Úgy gondoltam, hogy ha nem
lesz belőlem híres énekes,
akkor nem leszek boldog.
Ahogy idősebb lettem,
folyton szomorúnak éreztem magam.
Elmentem pszichiáterhez,
és ő klinikai depressziót
állapított meg nálam.
Végül a zene lett az egyetlen
dolog, ami érdekelt.
A diagnózis után is
folytattam az énektanulást.
A tanárom javaslatára
jelentkeztem a Victorian
College of the Arts főiskolára.
Lehetőségem volt operát
énekelni kisebb színházakban,
és ezt nagyon élveztem.
Végül operaénekből
szereztem diplomát.
De még mindig azt éreztem,
hogy valami hiányzik.
A fejembe vettem,
hogy híres leszek,
mert úgy gondoltam, hogy
akkor végre boldog lehetek.
Ebben az időszakban elmentem egy
meghallgatásra a Sydney Operaházba,
és fel is vettek.
Ez az egyik legrangosabb intézmény.
Rengeteg helyen jártunk,
felléptünk például Svájcban,
Görögországban és Hongkongban.
Akkoriban kialakult nálam az OCD,
vagyis a kényszerbetegség.
Nem tudtam tisztán gondolkodni.
Nagyon szerettem énekelni.
Ugyanakkor azt éreztem, hogy
keresnem kellene valami mást,
ami igazán boldoggá tesz,
de nem tudtam, mi lehet az.
Végül teljesen feladtam.
Otthagytam az operát.
Abbahagytam mindent,
amit szerettem csinálni.
Azért ettem és ittam,
hogy életben maradjak,
de célja nem volt az életemnek.
Elvesztettem az önbecsülésem.
Úgy tíz éven keresztül egyszerűen
nem voltam képes csinálni semmit.
Jehova Tanúi éveken keresztül
hoztak kiadványokat hozzánk,
és néha olvasgattam őket.
Egy idő után azt éreztem,
hogy segítenek.
Kezdtem jobban lenni.
Amikor kicsi voltam, apa
tanulmányozta a Bibliát.
Megtudtam, hogy örökké élhetünk,
és hogy Jehova egy olyan
Isten, aki szeret minket.
Akkor még nem értettem, hogy
igazából arra van szükségem,
hogy ennek a tudatában legyek.
Egyik nap a fotelben olvasgattam,
és akkor hirtelen bevillant valami.
Ezt mondtam magamnak:
„Dom, el kell menned
az összejövetelre.”
Tudtam, hol van a királyságterem,
de nem tudtam rávenni
magam, hogy elmenjek.
Ekkor imádkoztam Jehovához:
„Kérlek, ne engedd, hogy a mentális
betegségem meggátoljon abban,
hogy a barátod legyek.”
Nem sokkal később sikerült.
Elmentem.
És ahogy beléptem az ajtón,
azon gondolkodtam, hogy miért
vártam eddig, miért féltem ennyire tőle.
Minél többször részt
vettem az összejövetelen,
annál jobban éreztem magam.
2020-ban keresztelkedtem meg.
Ez volt életem legszebb napja.
Mindig is éreztem,
hogy valami hiányzik.
Most már tudom,
hogy ez az igazság
volt, és Jehova.
Már egész jól együtt tudok
élni a kényszerbetegséggel.
Amikor rossz napom
van vagy szorongok,
arra gondolok, hogy a gyülekezetben
a testvérek szeretnek,
és ami a legfontosabb,
Jehova a barátom.
Ilyenkor könnyebben
meg tudok nyugodni.
A szolgálat segít, hogy
másokkal legyek elfoglalva,
és így kevésbé foglalkozom
a saját problémáimmal.
A gyógyszerek és
a terápiás beszélgetések
segítenek abban,
hogy megnyugodjak,
de csak ennyit tudnak adni.
A kezelés ennél többre nem képes.
Nem tudja kitölteni
a benned tátongó űrt.
Nem ad semmiféle reményt.
Soha nem hittem, hogy
egyszer ilyen jól leszek.
Ez csak Jehovának köszönhető.
Nem kellett volna
ilyen sokáig szenvednem,
ha hamarabb kérek tőle segítséget.
Most már végre igazán
élvezem az éneklést.

Domenic Alessia: Bár mentális betegséggel küzdök, van reményem